3. rész a ház

*Elmera*

Gyengének érzem magam és tehetetlennek. Mi történt? még a szememet sincs erőm kinyitni. Beszédfoszlányokat hallok. Gyerünk Elmerea sikerülni fog. Minden erőmet összeszedve nyitom ki a szemem. Amint meglátom, hogy kik állnak elöttem minden beugrik. A menedék. A barátaim. A menekülés. A lövés.
 -...-megpróbáltam megszólalni, de a torkom kivan száradva. Mindenki háttal áll nekem és nem vesznek észre. Már egy ideje figyelem őket, mikor belép a szobába egy férfi. Rámnéz és elmosolyodik.
 -Mikor kelt fel?-ránézett a többiekre és úgy tette fel a kérdést. Mindenki aki állt egyszerre fordult meg. A meglepettséget lelehetett olvasni az arcokró.
 -Jajj, istenem, mikor keltél fel? Miért nem szóltál? Bocsáss meg, hogy csak most vettem észre.-rohant le egy 40-es éveiben járó nő. Mivel a torkom még mindig ki volt száradva nem tudtam neki válaszolni. Próbáltam mindenféle kézmozdulattal tudtukra adni, hogy adjanak valamiféle innivalót. Amint megértették egy srác kiszaladt a szobából és egy pohár vízzel tért vissza. Amint megkaptam a vizet villámgyorsasággal ittam meg. Éreztem, hogy szám újra nyált termel.
 -Hol vannak a barátaim?-kérdeztem a körülöttem álló 5 fős csapatot.
 -Nyugodj meg, a barátaid elmentek Rayyel, hogy kiképezze őket. Te, hogy vagy?
 -Fáj a hasam.-kijelentésemet egy pár fintorral kísértem. A kezembe adtak egy pirulát, amikor ajtócsapódást hallottunk.
 -Ezek valószínűleg a barátai. Már jó ideje elmentek. Megyek és megnézem őket.-egy nagy mosollyal az arcán kisétált, majd a többiek is úgy döntöttek, hogy kimennek. Megpróbáltam feltápászkodni. de a fájdalomtól nem ment. Hirtelen kivágódott az ajtóm és Donya szaladt oda hozzám sírva.
 -Mi a baj Donya?-nem értettem semmit.
 -Elmera. Oralee...-a végére elcsuklott a hangja a sírástól.
 -Mitörtént? Donya, megijesztesz.
 -Kimentünk és lőni gya... gyakoroltunk é... és túl hangos volt.-itt hangosan felzokogott.-Jött egy csomó é... és bekerítettek. Oraleevel elszakadtunk é... és Ray csak egyikünknek tudott segíteni. O... Oralee befutott az erdőbe, így R... Ray hozzám futott segíteni. A... amikor leráztuk őket e... elinindultunk megkeresni, de sehol se találtuk.-itt már az én szememből is folytak a könnyek.-Most mit tegyünk?-nézett rám kétségbe esve.
 -Megtaláljuk.-hangom határozottan csengett, de a szememből ettől függetlenül folytak a könnyek.


*Hiram*

 -Még meddig akarunk itt tökölni? Úgyse jön erre semmi.-itt akadtam ki teljesen. Már egy csomó ideje eljöttünk valami élelmet keríteni a bátyámmal Coleval és Gabeval, de még egy nyomorult bogarat sem találtunk.-Már Dana és Will is tuti várnak.-a fiúk feladóan sóhajtottak.
 -Hiram. Kell valami kaja mert anélkül nem húzzuk sokáig.-még csak rám sem nézett úgy beszélt hozzám a bátyám. Most rajtam volt a sor, hogy sóhajtsak.
 -Szerintem váljunk szét. Javasolta Gabe.-és sötétedés elött találkozzunk a pataknál.
Bíztam a fiúkban úgyhogy beleegyeztem, elvégre ennek az egésznek az eleje óta együtt vagyunk. Én is elindultam a nekem kijelölt irányba mint a többiek. Halkan sétáltam. Nehogy elijesszek valami vadat, ha van a közelben, bár nem hinném. Kezdett egyre ismerősebbé válni a környék. Nem tudom honnan ismerős. Talán már jártunk erre a fiúkkal. Találtam egy ösvényt. A fákra nyilak viltak rajzolva. Elkezdtem követni őket. Ahogy haladtam egyre ismerősebb lett a környék. Mentem tovább a fák menten. Mentem az egyik nyíl után a másik felé, de egyszer csak a nyíl helyett négy betűt láttam. C.P. alatta pedig H.P.  A felismerés hirtelen futott át rajtam. A szemeim kipattantak és villám sebességgel fordultam meg. Ott volt. Ott volt velem szemben.

A nagymamám régi háza. Kiskorunkban nagyon sokat voltunk itt. A nyilakat még a bátyámmal rajzoltuk a fákra a monogrammokkal együtt. Imádtunk itt lenni, de miután a nagymamánk meghalt nem voltunk itt.
Esik az eső, mi pedig megyünk a nagyihoz. Semmi nem állíthat meg minket abban, hogy odamennyünk. Ahogy haladunk az eső csak egyre jobban esik. Mikor meglátjuk az erdőt ahol a nagyi lakik, még vullámlani is elkezd. Ez az erdő a családban mindenkinek nagyon fontos. Mama és papa, anya és apa is ebben az erdőben házasodtak. Mindig azt mondták, hogy van valami különleges ereje ami vonza őket. Lehet, hogy van benne valami, hiszen amikor ide jövünk mindig elfog mindenkit a boldogság. De ma ahogy közeledünk az erdő felé, mindha gyászolna. Apa bekanyarodik a már nagyon jól ismert erdőbe. A madarak nem repkednek, az állatok nem rohangálnak mindenhol. Mindha kihaltvolna minden. Mikor odaérünk a nagyi házához ott sem stimmel semmi. A nagyi nem szalad, hogy köszöntsön minket, a kutya sem ugat. A kocsiban mindenki észleli a szokatlanságot. Amint leáll a motor mindenki kiugrik a kocsiból. Anya és apa berohannak a házba, még én és a most 11 éves Cole a ház elött szomorkodó kutyához futunk. Az eső még mindig szakad. Szólogatjuk a kutyust aki csak nyüszít. A szomorú környezettől nekünk is rossz kedvünk lett.
 -ÁÁÁÁÁ.-a házból egy hatalmas sikítás hallatszik. Cole és én is betudom azonosítani a hangot. Anya. Amilyen gyorsan csak tudunk befutunk a házba. Amit láttunk lesokkolt minket is. Amint felfogtam összeestem. Sírtam, zokogtam mint körülöttem mindenki. Apa már hívta a mentősöket. Nem tudom elhinni. Az eső mégjobban zuhogott és villámlott, mindha egész végig figyelmeztetni próbált volna. Nem tudom elhinni, hogy ennyi volt.
Mire észhez tértem már a mamám hálószobályában álltam. Furcsa hangot hallottam magam mögül ezért megfordultam. Egy zombi közeledett felém. Nem csináltam semmit csak vártam. Egyre közelebb és közelebb jött. Ahogy lépett én is úgy léptem egyet hátra. A hátam elérte a falat. Néztem, ahogy közeledik felém és vicsorog. Pár méterre volt tőlem. A kezemet a gatyám széléhez vezettem. Vártam. Vártam, hogy még közelebb jöjjön. Amokkor már veszélyesnek tartottam a közelségét, előrántottam a tőrömet és a fejébe állítottam. Néztem ahogy szétterül a padló. Pont ott. Pont ott ahol a mamám is volt. Felvettem a tőrt és kisétáltam a házból. Lehajtott fejjel sétáltam a fák közé. Mikor aegláttam magam mellett a monogrammokat végighúztam rajta az ujjamat. Akarva akaratlanul kihullott egy könnycsepp a szememből. Lehajtott fejjel mentem el a régen látott helyről minél messzebb tőle. Haladtam a patak felé, ahol a fiúkkal megbeszéltük a találkozót, mikor lővéseket halottam. Futnikezdtem. Futottam mikor egy hatalmas sikítást hallottam.





Sziasztok. Tudom már nagyon régen hoztam új részt, de túl sok ötletem volt, hogy hogyan kéne folytatnom és nem tudtam dönteni. Most már megpróbálok hetente 2 hetente új részt hozni. 

Üdv:Nina

2. rész a kiképzés

-Neeee!-kiáltottunk egyszerre Donyaval. Donya egyből odaszaladt Elmerához, én meg megfordultam, hogy megtudjam mi/ki volt az elkövető. Lesokkoltam. Mit lehet csinálni egy ilyen helyzetben? Rántsak én is fegyvert? Tegyem fel a kezem megadást mutatva? Kezdjek el magyarázkodni? Hülye kérdések, miért van belőlük ennyi? Itt megint csak egy dolog akadályoz meg az agyalásban és az nem más mint az idő, ugyanis velem szemben húsvér emberek álltak fegyvert szegezve ránk.
 -Kérem ne lőjenek.-néztem rájuk megtört, könnyes szemekkel. A két nő szemében egyből megbánást láttam, még a férfiakkal akadálytalanul farkasszemet néztem. A szemcsatát az törte meg, hogy melettem Donya sírt Elmera kezét fogva. Semmivel és senkivel nem törődve ugrottam én is sebesült barátnőm mellé. Eszméletlen volt, viszont még éreztem, hogy életben van. A golyó a hasánál találta el ahonnan folyt megállás nélkül a piros folyadék.
 -Kérem segítsenek!-fordult most Donya a bajt okozó emberek felé. Nem tudom, hogy milyen szándékkal de elindultak felénk. Megszántak? Megakarnak ölni? Hát ez a kérdés pilanatokon belül eldőlt. Az egyik férfi felkapta Elmerát a kezei közé, még a másik kettő elfutott valami Josh után kiabálva, hogy gyorsan jöjjön. Donyaval könnyezve indultunk el a többiek után.
 -Ne  féljetek minden rendben lesz. Josh orvos és ellátja a barátnőtöket.-mondta a fekete hajú nő. Nem tudom mennyire bízhatunk ezekben az emberekben, de jelen esetben nincs más választásunk, ha még életben akarjuk látni Elmerát. Hirtelen felbukkant egy 60-as éveiben járó férfi. Megkérdezte mi történt. Mi mindent elmondtunk amit tudniérdemes és neki is látott megoperálni a barátnőnket. Ameddig a műtét folyt minket kiküldtek a teremből. Elviselhetetlen volt azt érezni, hogy tehetetlen és kiszolgáltatott vagyok a helyzetben, ráadásul csomó idegenre voltunk utalva. Donya is csak szótlanul ült maga elé merengeve. Teljesen megértem, hisz az ő fejében is kérdések ezrei cikázhatnak.
Az "orvosi" szobából egy barna göndör hajú férfi lépett ki. Csendben odajött mellénk és leült.
 -Sajnálom, hogy meglőttük a barátnőtöket, de nem tudtuk, hogy kik/mik vagytok és nem akartok-e ránktámadni. Ezt még most sem tudjuk és még az elején szeretnénk tisztázni, hogy ha felépül a barátnőtök el kell hagynotok a házat.- magyarázta a srác.Megdöbbentem-e? Egyáltalán nem, de Donya annál inkább és ahogy ismerem nem fogja szó nélkül, hagyni a dolgot.
 -Kiakar rakni? Kiakar küldeni ODA?! Van magának szíve? Mi csak 3 lány vagyunk akik elvesztették a menedéküket! 1 hétig nem húznánk segítség nélkül!- ahogy vártam, Donya teljesen kiakadt. De a kismise semmit sem ért. A göndörhajú srác velünk nem törődve visszament a szobába minket megint egyedülhagyva.
 -Most mit fogunk csinálni?-Kérdezte Donya aggódva.
 -Elmegyünk.-Jelentettem ki egyszerűen. Odasétáltam az ablakhoz és kinéztem. Mindenhol zombikat láttam. A képzeletemben pedig elvesztett szülőkek, gyerekeket. Hirtelen elkapott a sírhatnék. Bő egy éve megváltozott a világ és én még mindig nem voltam képes felfogni/elfogadni.
 -Készenálltok?-Hirtelen annyira megijedtem az idegen hangtól, hogy előrántottam a fegyvert. A velem szemben álló idegen férfi felrakta a kezét. A nagy feszültségben még mindig szorítottam a fegyvert az idegen férfi felé szegezve.
 -Nyugi, nyugi nem akarok seemmi rosszat.-Mondta nagyon halkan és lassan. Közelebbjött, nagyon lassan megfogta a kezem és leengedte. -Viszont ha megint leakarnál lőni, elöbb jobb ha kibiztosítod a pisztolyod.-Mosolygott rám majd megmutatta hogyan kell.-Pontosan ezért megyünk most el. Megtanítalak titekett arra, hogy hogyan kell túlélni. Amúgy Ray vagyok.-nyújtott kezet amitől inkább viszakoztam.- Rendben akkor gyertek.


*Ray*

A csapat tagjai rám bízták, hogy vigyem el kiképezni a lányokat, hogy legyen eséjük a túlélésre. Pontosan még én se tudtam hova akrom vinni a lányokat, de a legjobb helynek a patakot gondoltam, mert ott még nem találkoztam semmijen szörnyel. Amikor a patakhoz értem megfogtam az üvegeket és kivettem őket a kocsiból. Volt néhány nagyobb szikla azokra raktam egy-egy üveget, majd visszasétáltam a lányokhoz. Adtam mind a kettejüknek 1-1 pisztolyt. Megmutattam nekik mindent. Hogyan kell fogni. Hogyan kell lőni. Hogyan kell célozni. Egészen jól ment mindegyiküknek amin csodálkoztam is. Minden esetre jöhet a második szint. Átmentem a patak túloldalára, valami jó célpontot keresni. Nem nagyon figyeltem a lányokra, hisz biztonságosnak véltem a helyet, mikor hirtelen furcsa hangokat hallottam. Megfordultam és mind a kettő lányt körülvatték a zombik külön-külö. Mindegyikük a tőlem kapott fegyverrel próbálta menteni magát. Nem tudtam mit tegyek, hisz csak az egyik lánynak tudok segíteni, hogy megmentsem. Oralee vagy Donya?? Gyorsan kell döntést hoznom....





Sziasztok. Tudom nem hiperszuper gyorsasággal hozom a részeket, de próbálok amikor csak lehet gép közelébe férkőzni. Minden esetre tegnep volt Dec. 6-a és kicsit késve igaz de boldog Mikulást kívánok nektek. 
UI.: A szereplőket érdemes nézni, mart ahogy felbukkannak fontosabb vagy új szereplők folyamatosan frissítek.

1.rész nincs más esély...

*Oralee*

1 év.
1 év telt el a szüleim halála óta.
1 év telt el a menedékre kerülésem óta.
1 év telt el azóta, mióta egy világ dőlt bennem össze.
1 ÉVE VÁLTOZOTT MEG MINDEN, A VILÁG ÉS AZ ÉLETEM.

Azt mondták, hogy ez a hely a menedék biztonságot nyújt. Azt mondták, hogy itt nem kell félni az idő elötti haláltól. Azt mondták, hogy itt van minden ami kell a túléléshez. Ez biztos? Ezalatt az egy év alatt elkezdett elfogyni a készlet. Az étel, az ital, a gyógyszerek és az emberek közti összetartás. Ezalatt az év alatt nem történ semmi ami jónak mondható, de nekem mégis volt, hogy sikerült mosolyognom. Hogy hogy? A menedék egy dolgot adott amit nagyon köszönök. Az a bizonyos dolog 2 nagyon jó barátnő, Donya White és Elmera Hamilton személyében. Ugyan azzal a sorsal jutottak ide mint én, ők is elvesztették a szüleiket.
Most, hogy kezd elfogyni az étel, az emberek csapatokba verődve hagyják el manedéket és szívtelenül haggyák maguk mögött az időseket és a gyerekeket.  Megpróbálják a maradék élelmet és az erős embereket összegyűjteni, hogy minél több energiájuk és felszerelésük legyen elmenni, egy jobb helyt keresni.

Donyaval és Elmeraval egyedül maradtunk. Egymásra voltunk utalava ebben a kegyetlen, természetfeletti világban.Nem tudja egyikünk sem, hogy mi lesz most. Meghalunk? Túléljük? Ittmaradunk? Elmegyünk? Ezekre a kérdésekre könnyebb lenne úgy választ adni, ha életünkben nem csak egyszer látunk volna zombit vagy valamilyen másmilyen szörnyet. Már nincs túl sok időnk ezen gondolkozni, mer ha nem cselekedünk időben az éhségtől és szomjúságtól holtan fogunk összeesni.
 -Lányok akkor mi legyen?-kérdezte Donya. Hát igen ez az a kérdés amire egyikünk sem tudja a választ. Hosszú csend következett. Mindenki agya  azon járt, hogy mi lenne a jó cselekedet. Szinte láttam füstölögni a fejeket a túlterheltség miatt.
 -Akármi lesz csajok, nekünk is mielöbb nekikéne állni élelmet keresni mert anélkül, leshetjük a maradék életbenmaradási esélyeinket is.- adta a jó tanácsot Elmera aki közülünk a legidősebb, de talán őt érintette legrosszabbul az, ami történt. Igazat adva neki elindultunk ételt és italt keresni. Átkutattuk majdnem az egész helyet és így is csak kevés élelmet találtunk. A kevés megélhetőségi dolog miatt, egyértelmű lett a döntés. Elkell, hagynunk a menedéket.

Reggel 7 órakor már felszerelkezve álltunk a kapuban indulásra készen. Hogy miért csak álltunk? Mert a lábunk földbegyökerezett a félelemtől.
Féltünka haláltól, ami egyszer ígyis úgyis bekövetkezik.
Féltünk az ismeretlentől, amit régen a világunknak tekintettünk.
És féltünk mindentől, ami megváltozott.

10 perc álldogálás után egymást támogatva sikerült kimennünk arról a helyről ami eddig a biztonságot nyújtotta. Mikor kiléptünk szörnyű érzésem lett. A madarak nem csiripeltek. Az állatok nem futkostak. A kocsik berregése sem hallatszott. Minden olyan.. olyan üres lett.
 -Lányok, mennyünk.-én is olyan nehezen ejtettem ki a szavakat a számon a lesokkoltság miatt, hogy lehet meg sem hallották. Elindultunk előre ammere láttunk, mert se térkép, se bármijen útbaigazításra alkalmas eszközünk nem volt. Bő egy óra sétálás után sikeresen elestem, ezzel jó nagy hangzavart keltve. Nem nagyon foglalkoztunk vele, hisz cak nem lesz semmi baj. Hát itt egy kicsit félremértük a dolgokat, és erre akkor jöttünk rá mikor elkedtek felénk zombik jönni. Ezek honnan kerültek ide? Az elöbb még egyet se láttam. Hát ezen lehet nem most kéne agyalnom mert még mindig nem tudom mit tegyek és a zombik folyamatosan közelednek felénk. A lányok is ugyan úgy lesokkolódtak. Na most mi lesz? Utolsó reményemben megböködtem a lányokat és mutattam az egyetlen kiutat amit megláttam. Egyből vették az adást és elkezdtünk futni. ez nem nagyon jött be mert egyre több halyről előkerültek a zombik.
 -Csajok oda!- mutatott egy házra Donya. Jobb ötlet híján elkezdtünk futni a házba. Éppenhogy csak beértün a zombik elől. Elkezdtem megnyugodni, de hirtelen egy lövést hellottam. Nem tudtam mi lehetett az, mert egyikünk sem vett elő fegyvert, addig még oldalra nem néztem. Nagyon megijedtem, hisz összeesni láttam azz egyik legjobb barátnőmet..... Elmerat.

porológus

~1 éve~

*Oralee*

Nem tudom mi történt, de az biztos, hogy valami nagyon rossz. Anyuék arra parancsoltak, hogy pakoljak össze gyorsan pár dolgot. Ezzel nem lenne semmi baj, mer az életem költözésekkel telik, de elötte 1 hónappal be szokták jelenteni, hogy elköltözünk. Gyorsan pár cuccot össze tudtam rakni magamnak mer apunak az állítása szerint nam vacakolhatunk a pakolással sokat. Amilyen gyorsan csak lehetett anyuék bepakoltak a kocsiba és én is beültem. Ahogy haladtunk a kocsival mindenhol rendőröket lettám. Apu vagy 100-al száguldott az utcán. Folyamatosan hagytuk el az ismerős tájakat és egyre több lett az ismeretlen. A rendőrök még mindig nem akartak elfogyni. Hirtelen egy éles fény, egy hirtelen kanyar, egy éles dudaszó, hirtelen egy éles féjdalom és minden elsötétült. 
.
.
.
.
.
Nem tudom mennyi idő telhetett el de kezdett kitisztulni a látásom. Mindenhol vért láttam. Előre néztem és nagyon lesokkolt amit láttam. Anya és apa holtan feküdt elöl az ülésen. Meg fogtam a fejm, de utána láttam a kezemen, hogy tiszta vér. Ez most mind az én fejemből jött? Hát ezen a kérdésen nem volt sok időm gondolkodni, mer elölről mocorgást hallottam. Anya mozgott. Hirtelen kinyitotta a szemét, de jobb lett volna ha csukva marad. A szeme hó fehér volt. Észrevett és elkezdett felém közeledni nagyon ijesztően. Nem tudtam mit csináljak, nem tudtam mi történt és nem tudtam, hogy hol vagyok. Egyre közelebb ért és én még mindig lesokkolva ültem a félig összetört/szétesett kocsiban. Hirtelen fékcsikorgás. Nem is tudtam felfogni, hogy mi történt mert olyan gyors volt az egész, de hirtelen valaki a kezében vitt engem egy kocsihoz és lelőtte az anyukámat. Én annyira megijedtem, hogy azonnal elkezdtem sírni, de a bácsi még mindig futott velem a kocsihoz. MIkor akocsihoz ért beültetett és rátaposott a gázra, hogy minél elöbb eltűnjünk innen. 
.
.
.
.
.
Nem tudom mennyit mentünk de egy átjárón átmentünk ahol emberek voltak. Út közben sikerült megnyugodnom de a félelem még mindig bennem volt. Mikor kiszálltunk egyből megrohamozott minket néhány orvos és kezelésbe vettek, mert a fejem még mindig iszonyatosan fájt. Miután elláták a sérüléseim, felvilágosítottak, hogy pontosan mi is történt. A földet ellepték a zombik és ez az egy hej maradt ami biztonságot nyújt az embereknek. Akit megharapnak vagy meghal abból zombi lesz. Még az is kiderült, hogy mindig is voltak a földön furcsa lények pl. vámpír, démon, vérfarkas nem csak zombik.
És itt kezdődik az a világ ahol már nincs többet nyugalom és béke.

Szereplők

:

Oralee Becker:

1999. január 07.
kék szem, szőke és enyhén göndör haj
170cm, 53kg
Nehezen enged közel magához embereket, mert fél a csalódástól,
de aki közel kerül hozzá azt nem engedi el soha.

Donya White:

1998. November 21.
kék szem, szöke és göndör haj
163cm, 50kg
Könnyen barátkozik, de a szive köré falat épített,
viszont akinek sikerül átmásznia rajta kijutni nehezen fog.

Elmera Hamilton:

1998. július 31.
barna szem, barna haj
166cm, 52kg
Imádja abarátait.
Akármi is történjen az ő életében fontos
szerepet játszik a mosoly és a boldogság.

Hiram Pendery:

1998. május 12.
barna szem, szőkésbarna haj
175cm, 60kg
Van egy bátya Cole Pendery

Dana Vaughns:

1998. január 02.
barna szem, barna göndör haj
172cm, 60kg

Cole Pendery:

1996. február 22.
barna szem, szőkésbarna haj
176cm, 60kg
Van egy kistestvére Hiram Pendery.

Gabe Morales:

1995. június 22.
barna szem, fekete haj szőke melírcsík.
171cm, 62kg

Will Jay Behlendorf:

1996. június 18.
barna szem, fekete haj
179cm, 66kg

Ray Everest:

1978. április 21.
kék szem, szőkésbarna haj
180cm